Ügye(lete)s meglepetés

Ügye(lete)s meglepetés

Október van, s mentőálomásra érkezem....
Szerző: ambalaazs

       Talán az első beteg mára, s mindenki olyan feszült. Most találkozunk az SMURD-on dolgozó kollégákkal először. Nem tudjuk milyen a hangúlat, a kedv. 

       Kezdem az átadási procedúrát:  ” melkasi fájdlamak, 20 éves, vérnyomás, szaturáció,….stb, stb”.  Minden a megszokott iramban történik, végig köszönsz mindenkinek, de megakad a szemed az “Urgente imediate” felíratú helyen. Tele van önkéntes praktikánsokkal. Lányok s fiúk, fehér köpenyekben, sürögnek az aszisztensek mellett, s végig fut a fejeden, hogy mi van itt?? Múzeum? 

   Ketten állnak az ágy mellet s nézik a beteget. Másik kettő beszélget, a harmadik álldogál, ketten segítkeznek.  Laikusok lévén mentő érkezésénél, mindenki ránk tekint s figyel. Észre sem veszem. Átadom a beteget s sipirc vissza a mentőállomásra. Mint minden évben vannak “más” praktikánsok is. Idén első éves.  Csillogó szemek, s széles őszinte mosoly, tista léleknek mutatkozik. Makulátlan a sürgősségi munkában, de tanulni akar. Engedélyt kér a beteg ágyhoz viteléhez. Megkapja. Könyökömmel lökdösöm aszisztensemet aki teszi a büszkét mintha semmit sem látott volna, de mentőállomáson felhozza az alázat témáját az idegennel szemben, megmagyarázza, hogy a fehér elefántcsont nayakékes leányka olyan mintha hivatását tanulná.

     Éjfél felé ismét beteg. Megérkezünk, s gyorsan átadjuk a beteget, hizsen minden pillanat fontos. Hajnalban elérünk az utolsóhoz is. Heteróagresszió ( vagy csak részegség????!!!) csak a Jóisten tudhatja. 

Átadjuk, keressük ágyunkat meg is kapjuk. Reggel óránkra pillantva 7 óra. Itt az ideje, hogy haza induljunk.

 Nem számoljuk hányat mentettünk, csak annak örülünk, hogy egyet sem veszítettünk.

Csak várok...és reménykedem.

Csak várok...és reménykedem.

    Forgatókönyvek százai peregnek le fejemben arról, hogyan szólok majd hozzá. Mit mondok, és mennyi mindent mesélek el neki. 

    Órákra terjedő szövegek kerengenek fejemben, mintha semmi más nem létezne a világon, csak ama beszélgetés. Az a pár perc amit annyira várok. Az a találkozás amely beindítja mellékveséim velőállómányában termelődő  epinefrint, s vérembe fecskendezi ezt a bűvős hormont, mely nyugtalanságot  vált ki belőlem. 

Nyugtalan vagyok mert bármikor jelentkezhet, felhívhat, rámírhat, előbukkanhat. Adrenalin szekrécióm pillanatról pillanatra nő. 

    Megtőrtént a csoda! Írt! Hihetetlen boldogság tölti el bensőmet amely végtagok enyhe reszketésében nyilvánul meg. Feniletilamin színtem lassan az egeket veri.. magyarul ugrom ki bőrőmből.  

    Tisztázódik bennem gyorsan, hogy itt az idő! Beszélhetek hozzá, megoszthatom vele gondjaim, bajaim, sikereim és örömeim. Mindent elmondhatok neki, mert most csak rám figyel. Örvendek, hogy nekem szentel drága iedjéből egy pár percet és nekem szegezi a"hogy telt a napod" kérdést. 

Most eljött az én órám! Győztesként mesélhetem el napom sikereit, azt hogy mennyire vártam már a beszélgetést. Mégis valamilyen idegrendszeri meghibásodás folytán csak egy "Jól vagyok koszi. És te?"-t pötyögnek billentyűzetembe újjaim. Ilyenkor fejemet verném a falba és legszívesebben pisztolyt ragadnék. 

Érkezik a válasz.: "megvagyok"

    Tudatalattimban tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy a mai beszélgetésnek is lőttek.... talán holnap.....vagy holnap után más  lesz....

Mert az író visszatér...

      Kérdések halmaza gabalyog fejemben. Lassan félévnyi szünet után miért tér vissza egy blog írója, ha több hónapja ki se nyította oldalát? Többszöri felszólításra hanyagolta, és az internet legsötétebb odvába hagyta rohadni...
   A válasz egyszerű:
  Az írás nyugtat, kikapcsol, örvendeztet és egy teljesen más világba repít, ahol nincsenek társadalmi lépcsők és az író úgy formálja exisztenciáját ahogyan szeretné. Ahol még mindig léteznek mesebeli királyfík, és herceg kissaszonyok, a jó pedig mindig győz a rossz felett.
Kikapcsolódás a zűrős napok fegetegéből, egy rövid pillanat az ember életéből, amikor saját világának szentelheti magát, annak, melybe senki bele nem szólhat. Elfeledheti gondjait, az lehet, aki szeretne lenni, és ebben senki és semmi nem akadályozhatja meg, hiszen az ő világában van.
  Egy olyan világban, melynek teremtője és gondviselője. Egy olyan világban, melyett gyermekkora meséivel kezdett, és koprosója deszkája zár le. Egy olyan világban, melyben egyszerre lehet pilóta, pap, vagy házas ember, nő vagy férfi, elefánt vagy kisegér. Minden lehetséges, hiszen ő alkotja, irányíítja és gondoskodik róla. Sajátos módon egyéni stílussal elrepülve a föld színéről boldogan, és  megnyugodva veti bele magát eme világba, mely újjbegyeiből és a laptopja billentyűzetéből születik.
Dicsekedve és büszkén pötyögi be fantáziája szüleményeit, melyek hosszas kimaradás után ismét megjelennek képernőjén. Annyi mondanivalója lenne.... de ismét beleveti magát világának féltett titkaiba s elszáll, miközben élvezi az élet csendes, de halálba vezető muzsikáját....

Segítség!!!!... de kitől?

Az utóbbi időben, ismét szembesülök az ember tehetetlen mivoltával, a fájdalom erejével és a pánik hatalmával. Naponta próbálok életet menteni s olyan ügyelet nem létezik, hogy egy kritikus betegem ne legyen. 

Olyan, aki életéért küzd ( többé kevésbé) és a haláltusát járja. Táncol az élet kötelén, amelyről ha megcsúszik a halál karjaiba zuhan.
Mindenki másképp fejezi ki fájdalmát, halálérzetét vagy félelmét. Azok akik maguknál vannak, két nagy csoportra oszthatóak. Az egyik csoport az az ember, akinek nagy fájdalom esetén más nem hagyja el a száját csak:

" Istenem ne hagy el...meghalok!" vagy "Istenem....meghalok..... stb."

 Ezek az úgynevezett megszokott formúlák. A halál érzet esetén nagyon gyakran a betegek ahoz fordulnak, aki talán végleg segíthet rajtuk. Isten segítségét kérik, mindennél őszíntébben. Gyakran elgondolkodom, hogy vajon mennyire is őszínte az a sóhaj, fohász, amit a mentőautó hordágyán elsír, elízzad, elsuttog, vagy akár órdít a páciens. Azt sem értem, hogy ilyenkor mit is kérnek. A halálba való könnyebb átjutást, vagy fájdalom megszűnését és a tovább élést, tudva azt, hogy később ismét fájdamai lesznek. Ez rejtély...
   A második kategória azon kevesek csoportja, akik minden áron a halált kérik. Megtagadva önnmagukat, Istenüket és családukat. Fájdalmukban képesek saját életüket letagadni, mindenkire haragszanak és végig káromkodják a kórházig az utat.
Példának okáért: egy idős néni, kinek vallási nézeteit ismervén tudtam, hogy nagy Jehova Tanúja csípőtörést szenvedett. Megtagadta hitét, vallását és Istenét és azért kezdett imádkozni, hogy ha az Isten nem segít, akkor tegye meg az ördög...- Ez sokkal reálisabbnak, őszíntébbnek tűnt mint az a fohász amely az "alkalmi Istenfélők" szájából elhangzott...
És kiderül naponta az is, hogy az ember milyen hamar átesik a ló másik oldalára, akarattal és szánt szándékkal.
Este ismét ügyelet. Ismét  12 óra küzdés az életért, és ismét az emberek szolgálatában leszünk.
Kiváncsi vagyok ma éjjel hányan tagadják meg istenüket és hányan kérik segítségét
    

Miért is Fázunk meg Nyáron?

      Nemrég azt hallottam,( bíztos forrásból ) hogy a világ okos emberei rájöttek arra, hogy tetszik, nem tetszik  mindannyian néha szeretetre éhezünk. 
 Sokan közülünk nem mutatjuk ki érzéseinket mert egyszerűen  semmi köze a másiknak ahoz, hogy én most épp mit érzek. 
   Szervezetünk, viszont ezt is lereagálja mint minden mást.
  Ha érzékeli, hogy gondoskodára, szeretetre éhezünk, akkor bizony bizony gondol egyet és felszed egy csúnya megfázást. 
     Azért megfázást és nem himlőt vagy Sárgaságot, mert tudja,hogy taknyos emberre vigyáz a környezete.  Meleg húslevest főznek neki és teával kényeztetík. Így a kiskorban megkapott kényeztetéseket, dédelgetéseket mind vissza sírjuk még ha nem is tudunk róla.
Tehát, ha nyáron taknyolsz de kegyetlenül és egyedül laksz, akkor hívd fel anyádat és beszélgess el vele, vagy menyj haza a szüleidhez és ők kikúrálnak. 2 nap és semmi bajod.
  Ha nem laksz egyedül és mindenki körülötted van , akkor menyj el a legközelebbi patikához. :)) Adnak teát és tablettát is. Még a patikus is gondoskodik rólad! Hogy mivel, az már részlet kérdése.

Ha meg, alerágiás vagy akkor egyszerűen megszívtad :D

Gyötrődünk emlékeinken?

Van úgy, hogy egy helyzet, egy tárgy, egy illat vagy érzés eszedbe juttat egy ebmert, egy másik helyzetet vagy egy átélt pillanatot. Leggyakrabban pedig valakit, annak illatát, külsejét világítja meg. Van úgy, hogy ha megvan neked az a valami, valaki nem becsülöd meg eléggé, hiszen mindennapinak tartod hogy hozzád tartozik. Ha valakid van, akkor egszerűen banálisnak tartod a Kauflandban való vásárlást, vagy éppen együttes kiruccanást valahová, hiszen ez mindennapi és természetes. Sajnos kevesen gondolnak arra, hogy tudatalattijuk lereagálja ezeket a helyzeteket. Memorizál minden kellemes pillanatot, helyzetet és helyet. Egy dalt, egy vásárlásközben elszakadt zacskót, a sörpatikában vásárolt sültkrupmlit, egy rosszul sikerült kávét, egy jóízű nevetést. Minden kellemesnek és banálisnak tűnő pillanatot, ami idő eltelével olyan emlék lesz amely időről időre előjön és mosolyt csal az arcodra, vagy elszomorít. Ez tőled függ, ha mosolyogsz vagy szomorkodsz. Minden a kölcsönös megbecsülésen és tiszteleten alapszik. Egy pillanat lehet épp olyan kellemes, mint kínos. A kérdés az, hogy hogyan nézed... Emlékeinket pedig kezeljük úgy, ha van egy is aminek kellemesnek kéne lennie és mégis kellemetlen akkor tegyünk érte. Emlékeink éltetnek minket és bennünk valakit, valamit.....

Tehetetlenség

A tehetetlenség tetőfoka az, amikor szeretném de nem tudom mit, akarnám de ott a kérdés hogy mit?
S amikor megvan a válasz, hogy mit, akkor rájövök hogy képtelen vagok megtenni. Meghalad engem, tudásomat és akaratomat. Ölbe veszem " nem tudom barátomat" és vele élek egy időn át egészen addig, amíg megjelenik " nem akarom" testvére is. S ezzel a két álítással vagyok el: Nem tudom! Nem akarom!Választáskor egyszerű a válasz! Nem tudom....Pedig tudnám de nem akarom.....Futok a döntés elől, csak azért, hogy ne kerüljek tehetetlen helyzetbe, hiszen ez az emberi élet leggyávább érzelme, helyzete a tehetetlenség. Inákább futok mint hogy szembe nézzek a döntéshozatallal, az élettel az akarattal és a tehetetlenséggel. futok a tehetetlenségem elől épp úgy mint az idő elől, de utól ér. Amikor elért akkor egy  szakadékba taszít, amely csak 5 centivel mélyebb nálam. nem érem el a peremét....pedi csak 5  centire van. Ekkor várom azt az isteni csodát amely kihúzna a tehetetlenségből, megemelne enyhe 5 centimétert, épp úgy, ahogy a szesszió idején az egyetemista várja az elbulizott éjszakák isteni csodáját... Nem jön meg... én is elbuktam...tehetetlen lettem, mint a tanulás helyett bulizó diák vizsgáján... Kérdés csak az, mikor növök még 5 centimétert, vagy jön-e valaki vaaha aki megemelne....

Az időm életem.

Van olyan amikor az ember "kis istennek" képzeli magát és azt hiszi, hogy az égadta egy világon mindent megtehet. A leggyakrabban mi is beleesünk ebbe csapdába. S az a baj, hogy észre sem vesszük.
Fogadni merek kedves olvasó, hogy te is nap mint nap rohansz…Próbálsz gyorsabb lenni az időnél, megelőzni mindenkit még akkor is ha te vagy az első.
Velem is ez a baj… Gyakran játszom én is az idővel szélmalomharcot. Sosem adom fel! Elfáradom és ilyenkor meg kell állnom pihenni, s akkor rájövők arra, hogy az idő már megint jóval előttem (felettem el) jár. Ilyenkor felugrom nehogy lekörözzön, bepróbálom hozni lemaradásomat, próbálok lépést tartani vele, sőt ismét és ismét megelőzni és túljárni az eszén.
Ezzel nincs is baj mert az orvosok azt tartják, hogy kell a mozgás. Azzal pedig nagy baj van, hogy amíg rohansz az idő után, vagy az idő elől mint egy istenverte agyalágyult barom, addig nem csak az időt körözöd le és energiádat veszíted el, hanem 90%-ban barátaidat, családodat, szeretteid, szerelmed, és Istent!
-Hogy miért?
- Jó kérdés.
Talán azért mert nem tudnak olyan gyorsak lenni mint te…vagy csak te lettél megrögzött időhajhász akit már nem lehet megállítani és minden megállítási próbálkozásra azt feleled:

Most hanyagolj! Nincs IDŐM.

Ez a bűvös szó tesz tönkre mindent életünkben… Majd egyszer leülök én is pihenni…. És rájövök, hogy egyedül vagyok, egyedül 7 milliárd ember között, mellesleg még az idő is eljárt felettem. De felállok és futok még egy utolsót, megpróbálom utoljára elérni lekörözni.
Reményem egy van :

Most lekörözöm s majd nekem is eljön az én órám s a koporsóban lesz IDŐM megpihenni!

Hogyan szokj le a kávéról? végy példát a természettől.

A koffein függőségét természetünk furcsa, de hatásos modón kezeli.  Minden áldott reggel egy olyan dolgot visz végbe amitől lehetetlenség nem megébredni.
Nem tudom ti hogy vagytok vele, de minden reggel rám szóltak szüleim, nagyszüleim, hogy este kell tusolni és nem pedig hajnalban vagy reggel.  Egész máig ezt jóváhagytam és elfogadtam.
Több ember életében így néz ki a reggeli ébredés utáni 1 óra: Reggeli ébredés  után és a megszokott kómás állapot után,  megittuk az adag kávénkat,  nehogy elaludjunk iskolába vagy a munkahelyen.
Ez normális dolog hiszen annyira terhelt a programunk, egyfolytában sürgünk forgunk.  Majd rájöttem valamire, amitől már nincs szükségem a kávéra mert úgy megébreszt, hogy biztos nem alszom el. Nemrég egy csapat emberkével  a természetben  töltöttem egy pár napomat. Volt időm elfilózni többek között a reggeli a kávézási technikámon és a tusoláson  is, mivel meleg vizünk  nem volt, csak az éltető,  jéghideg patak látott el minket… esküszöm annyira nem értékeltem soha a nap melegét mint az elmúlt 8 napban.  A tusoláshoz visszatérve arra a következtetésre jutottam, hogy teljes mértékben  normális az az ember, aki hajnali órákban megfürdik, sőt én ajánlom is.   Költőink, annyian írnak a reggeli természet csodálatos ébredéséről és a harmatról. Bizonyára tudjátok, hogy a harmat minden reggel hajnali 4-5 óra fele érkezik és piszokul hideg…. annyira hideg, hogy kiveszi az ember szeméből az álmot. hiába szaladsz előle. Ez olyan mint a halál. Utolér… Ez a természet reggeli hidegzuhanya. Még szép, hogy megébred és friss és üde pompáját mutatja magát a kába és kómás embernek, mikor minden áldott reggel egy olyan hidegzuhanyt kap, ami elől nincs menekvése. Gondoljunk csak bele:  Mi lenne akkor ha nem jönne minden reggel a fanyar harmat aki meghozza a természet hajnali zuhanyát? A válasz egyszerű. minden növényünk kávéfüggő lenne, épp úgy mint mi ( egyesek közülünk ) .  Ez nem a legmegnyugtatóbb dolog, mert annyira fáradtak lennének szegény növénykéink, hogy délre ismét elszáradnának, elszikkadnának. Majd várnák a természet ébresztő kávéharmatát ami persze nem jönne el, mert nem terem minden fatetején a kávébab. Egy 2 hetes koffein hiány miatt minden növényünk az elvonás jelet mutatnák. Reszketnének, hánynának, agresszív csemetéket nevelnének és a növény pszichiátriára kellene vinni őket, ahol kúrálnák függőségüket. Szomorú a kávézó ember élete…..mindig érzi a kávézás szükségét,egészen addig amíg nem jut fel a pszichiátriára, vagy egy infarktust nem kap. Na de  elég az ijesztgetésből. Senkire nem sem akarom ráhozni a szívbajt! Majd meghozza a kávé J

Történetecske

   Elmesélek egy történetet 2 emberkéről. lehet hallottátok már, de én akkor is megosztom veletek.

   Egyszer volt, hol nem volt, volt egy fiú és egy  lány. Ismerték egymást, de soha  soha  nem beszélgettek igazából. 

   Egy napon azonban a fiú furcsa mondatott mondott a lánynak. a Mondat egy annyiból állott, hogy:  „Én azt hiszem szeretlek”  a lány meglepődött.  Ott álltak mind a ketten  tehetetlenül és tanácstalanul, hiszen a lány nem érzett semmit a fiú iránt.  Eltelt egy kis idő és a két fiatal elkezdett beszélgetni, egész délutánokat töltöttek el egymás társaságában. Nem tettek mást csak beszélgettek és beszélgettek.  Találtak közös témát és összebarátkoztak.

   Olyanok voltak mint a csirke és a tojás. Egymáshoz tartóztak, de mégsem voltak egyek.Voltak azonban olyanok akik mint a mesében, (  mert ez is csak egy mese ) megpróbálták akadályozni a kettejük barátságát. irigyelték azt, hogy a két lélek egymásra talált. Több próbálkozás után sikerült is elrontaniuk a „kapcsolatot”. 

Amikor a lány elhitte a fiúról terjedő meséket nem bocsájtott meg a legénykének.  Sírva hányta, vetette a szemére a róla terjedő meséket. A fiú ekkor döbbent rá, hogy a barátságuk mélyebb volt mint hitte. Most jött rá arra, hogy a lánynak is voltak érzelmei. Azóta a fiú tucatszor bocsánatot kért meg nem tett bűnéért, de hiába. Azóta nem beszéltek. 

 A fiú is belenyugodott sorsába és elfogadta azt.

 Mai napig mikor látja a kislányt  megdobban szíve, de tudja, hogy hiába.