Ügye(lete)s meglepetés

Ügye(lete)s meglepetés

Október van, s mentőálomásra érkezem....
Szerző: ambalaazs

       Talán az első beteg mára, s mindenki olyan feszült. Most találkozunk az SMURD-on dolgozó kollégákkal először. Nem tudjuk milyen a hangúlat, a kedv. 

       Kezdem az átadási procedúrát:  ” melkasi fájdlamak, 20 éves, vérnyomás, szaturáció,….stb, stb”.  Minden a megszokott iramban történik, végig köszönsz mindenkinek, de megakad a szemed az “Urgente imediate” felíratú helyen. Tele van önkéntes praktikánsokkal. Lányok s fiúk, fehér köpenyekben, sürögnek az aszisztensek mellett, s végig fut a fejeden, hogy mi van itt?? Múzeum? 

   Ketten állnak az ágy mellet s nézik a beteget. Másik kettő beszélget, a harmadik álldogál, ketten segítkeznek.  Laikusok lévén mentő érkezésénél, mindenki ránk tekint s figyel. Észre sem veszem. Átadom a beteget s sipirc vissza a mentőállomásra. Mint minden évben vannak “más” praktikánsok is. Idén első éves.  Csillogó szemek, s széles őszinte mosoly, tista léleknek mutatkozik. Makulátlan a sürgősségi munkában, de tanulni akar. Engedélyt kér a beteg ágyhoz viteléhez. Megkapja. Könyökömmel lökdösöm aszisztensemet aki teszi a büszkét mintha semmit sem látott volna, de mentőállomáson felhozza az alázat témáját az idegennel szemben, megmagyarázza, hogy a fehér elefántcsont nayakékes leányka olyan mintha hivatását tanulná.

     Éjfél felé ismét beteg. Megérkezünk, s gyorsan átadjuk a beteget, hizsen minden pillanat fontos. Hajnalban elérünk az utolsóhoz is. Heteróagresszió ( vagy csak részegség????!!!) csak a Jóisten tudhatja. 

Átadjuk, keressük ágyunkat meg is kapjuk. Reggel óránkra pillantva 7 óra. Itt az ideje, hogy haza induljunk.

 Nem számoljuk hányat mentettünk, csak annak örülünk, hogy egyet sem veszítettünk.

Csak várok...és reménykedem.

Csak várok...és reménykedem.

    Forgatókönyvek százai peregnek le fejemben arról, hogyan szólok majd hozzá. Mit mondok, és mennyi mindent mesélek el neki. 

    Órákra terjedő szövegek kerengenek fejemben, mintha semmi más nem létezne a világon, csak ama beszélgetés. Az a pár perc amit annyira várok. Az a találkozás amely beindítja mellékveséim velőállómányában termelődő  epinefrint, s vérembe fecskendezi ezt a bűvős hormont, mely nyugtalanságot  vált ki belőlem. 

Nyugtalan vagyok mert bármikor jelentkezhet, felhívhat, rámírhat, előbukkanhat. Adrenalin szekrécióm pillanatról pillanatra nő. 

    Megtőrtént a csoda! Írt! Hihetetlen boldogság tölti el bensőmet amely végtagok enyhe reszketésében nyilvánul meg. Feniletilamin színtem lassan az egeket veri.. magyarul ugrom ki bőrőmből.  

    Tisztázódik bennem gyorsan, hogy itt az idő! Beszélhetek hozzá, megoszthatom vele gondjaim, bajaim, sikereim és örömeim. Mindent elmondhatok neki, mert most csak rám figyel. Örvendek, hogy nekem szentel drága iedjéből egy pár percet és nekem szegezi a"hogy telt a napod" kérdést. 

Most eljött az én órám! Győztesként mesélhetem el napom sikereit, azt hogy mennyire vártam már a beszélgetést. Mégis valamilyen idegrendszeri meghibásodás folytán csak egy "Jól vagyok koszi. És te?"-t pötyögnek billentyűzetembe újjaim. Ilyenkor fejemet verném a falba és legszívesebben pisztolyt ragadnék. 

Érkezik a válasz.: "megvagyok"

    Tudatalattimban tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy a mai beszélgetésnek is lőttek.... talán holnap.....vagy holnap után más  lesz....