Az utóbbi időben, ismét szembesülök az ember tehetetlen mivoltával, a fájdalom erejével és a pánik hatalmával. Naponta próbálok életet menteni s olyan ügyelet nem létezik, hogy egy kritikus betegem ne legyen. Mindenki másképp fejezi ki fájdalmát, halálérzetét vagy félelmét. Azok akik maguknál vannak, két nagy csoportra oszthatóak. Az egyik csoport az az ember, akinek nagy fájdalom esetén más nem hagyja el a száját csak:
" Istenem ne hagy el...meghalok!" vagy "Istenem....meghalok..... stb."Ezek az úgynevezett megszokott formúlák. A halál érzet esetén nagyon gyakran a betegek ahoz fordulnak, aki talán végleg segíthet rajtuk. Isten segítségét kérik, mindennél őszíntébben. Gyakran elgondolkodom, hogy vajon mennyire is őszínte az a sóhaj, fohász, amit a mentőautó hordágyán elsír, elízzad, elsuttog, vagy akár órdít a páciens. Azt sem értem, hogy ilyenkor mit is kérnek. A halálba való könnyebb átjutást, vagy fájdalom megszűnését és a tovább élést, tudva azt, hogy később ismét fájdamai lesznek. Ez rejtély...
A második kategória azon kevesek csoportja, akik minden áron a halált kérik. Megtagadva önnmagukat, Istenüket és családukat. Fájdalmukban képesek saját életüket letagadni, mindenkire haragszanak és végig káromkodják a kórházig az utat.
Példának okáért: egy idős néni, kinek vallási nézeteit ismervén tudtam, hogy nagy Jehova Tanúja csípőtörést szenvedett. Megtagadta hitét, vallását és Istenét és azért kezdett imádkozni, hogy ha az Isten nem segít, akkor tegye meg az ördög...- Ez sokkal reálisabbnak, őszíntébbnek tűnt mint az a fohász amely az "alkalmi Istenfélők" szájából elhangzott...
És kiderül naponta az is, hogy az ember milyen hamar átesik a ló másik oldalára, akarattal és szánt szándékkal.
Este ismét ügyelet. Ismét 12 óra küzdés az életért, és ismét az emberek szolgálatában leszünk.
Kiváncsi vagyok ma éjjel hányan tagadják meg istenüket és hányan kérik segítségét