Ügye(lete)s meglepetés

Ügye(lete)s meglepetés

Október van, s mentőálomásra érkezem....
Szerző: ambalaazs

       Talán az első beteg mára, s mindenki olyan feszült. Most találkozunk az SMURD-on dolgozó kollégákkal először. Nem tudjuk milyen a hangúlat, a kedv. 

       Kezdem az átadási procedúrát:  ” melkasi fájdlamak, 20 éves, vérnyomás, szaturáció,….stb, stb”.  Minden a megszokott iramban történik, végig köszönsz mindenkinek, de megakad a szemed az “Urgente imediate” felíratú helyen. Tele van önkéntes praktikánsokkal. Lányok s fiúk, fehér köpenyekben, sürögnek az aszisztensek mellett, s végig fut a fejeden, hogy mi van itt?? Múzeum? 

   Ketten állnak az ágy mellet s nézik a beteget. Másik kettő beszélget, a harmadik álldogál, ketten segítkeznek.  Laikusok lévén mentő érkezésénél, mindenki ránk tekint s figyel. Észre sem veszem. Átadom a beteget s sipirc vissza a mentőállomásra. Mint minden évben vannak “más” praktikánsok is. Idén első éves.  Csillogó szemek, s széles őszinte mosoly, tista léleknek mutatkozik. Makulátlan a sürgősségi munkában, de tanulni akar. Engedélyt kér a beteg ágyhoz viteléhez. Megkapja. Könyökömmel lökdösöm aszisztensemet aki teszi a büszkét mintha semmit sem látott volna, de mentőállomáson felhozza az alázat témáját az idegennel szemben, megmagyarázza, hogy a fehér elefántcsont nayakékes leányka olyan mintha hivatását tanulná.

     Éjfél felé ismét beteg. Megérkezünk, s gyorsan átadjuk a beteget, hizsen minden pillanat fontos. Hajnalban elérünk az utolsóhoz is. Heteróagresszió ( vagy csak részegség????!!!) csak a Jóisten tudhatja. 

Átadjuk, keressük ágyunkat meg is kapjuk. Reggel óránkra pillantva 7 óra. Itt az ideje, hogy haza induljunk.

 Nem számoljuk hányat mentettünk, csak annak örülünk, hogy egyet sem veszítettünk.

Csak várok...és reménykedem.

Csak várok...és reménykedem.

    Forgatókönyvek százai peregnek le fejemben arról, hogyan szólok majd hozzá. Mit mondok, és mennyi mindent mesélek el neki. 

    Órákra terjedő szövegek kerengenek fejemben, mintha semmi más nem létezne a világon, csak ama beszélgetés. Az a pár perc amit annyira várok. Az a találkozás amely beindítja mellékveséim velőállómányában termelődő  epinefrint, s vérembe fecskendezi ezt a bűvős hormont, mely nyugtalanságot  vált ki belőlem. 

Nyugtalan vagyok mert bármikor jelentkezhet, felhívhat, rámírhat, előbukkanhat. Adrenalin szekrécióm pillanatról pillanatra nő. 

    Megtőrtént a csoda! Írt! Hihetetlen boldogság tölti el bensőmet amely végtagok enyhe reszketésében nyilvánul meg. Feniletilamin színtem lassan az egeket veri.. magyarul ugrom ki bőrőmből.  

    Tisztázódik bennem gyorsan, hogy itt az idő! Beszélhetek hozzá, megoszthatom vele gondjaim, bajaim, sikereim és örömeim. Mindent elmondhatok neki, mert most csak rám figyel. Örvendek, hogy nekem szentel drága iedjéből egy pár percet és nekem szegezi a"hogy telt a napod" kérdést. 

Most eljött az én órám! Győztesként mesélhetem el napom sikereit, azt hogy mennyire vártam már a beszélgetést. Mégis valamilyen idegrendszeri meghibásodás folytán csak egy "Jól vagyok koszi. És te?"-t pötyögnek billentyűzetembe újjaim. Ilyenkor fejemet verném a falba és legszívesebben pisztolyt ragadnék. 

Érkezik a válasz.: "megvagyok"

    Tudatalattimban tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy a mai beszélgetésnek is lőttek.... talán holnap.....vagy holnap után más  lesz....

Mert az író visszatér...

      Kérdések halmaza gabalyog fejemben. Lassan félévnyi szünet után miért tér vissza egy blog írója, ha több hónapja ki se nyította oldalát? Többszöri felszólításra hanyagolta, és az internet legsötétebb odvába hagyta rohadni...
   A válasz egyszerű:
  Az írás nyugtat, kikapcsol, örvendeztet és egy teljesen más világba repít, ahol nincsenek társadalmi lépcsők és az író úgy formálja exisztenciáját ahogyan szeretné. Ahol még mindig léteznek mesebeli királyfík, és herceg kissaszonyok, a jó pedig mindig győz a rossz felett.
Kikapcsolódás a zűrős napok fegetegéből, egy rövid pillanat az ember életéből, amikor saját világának szentelheti magát, annak, melybe senki bele nem szólhat. Elfeledheti gondjait, az lehet, aki szeretne lenni, és ebben senki és semmi nem akadályozhatja meg, hiszen az ő világában van.
  Egy olyan világban, melynek teremtője és gondviselője. Egy olyan világban, melyett gyermekkora meséivel kezdett, és koprosója deszkája zár le. Egy olyan világban, melyben egyszerre lehet pilóta, pap, vagy házas ember, nő vagy férfi, elefánt vagy kisegér. Minden lehetséges, hiszen ő alkotja, irányíítja és gondoskodik róla. Sajátos módon egyéni stílussal elrepülve a föld színéről boldogan, és  megnyugodva veti bele magát eme világba, mely újjbegyeiből és a laptopja billentyűzetéből születik.
Dicsekedve és büszkén pötyögi be fantáziája szüleményeit, melyek hosszas kimaradás után ismét megjelennek képernőjén. Annyi mondanivalója lenne.... de ismét beleveti magát világának féltett titkaiba s elszáll, miközben élvezi az élet csendes, de halálba vezető muzsikáját....